Chapter 1.

Kedves olvasók!
Nem is tudom hogy mit mondhatnék. 4 hónapja nem volt rész és csak a prológus van fent. Szégyellem magam és óriási bocsánatkéréssel tartozok. 
Jöhetnék a felesleges magyarázatokkal bár tudom semmi értelme. 
Remélem nem haragszotok, de tényleg nem volt időm+még itt van a nyakamon a ballagásom is. 
De hoztam az új részt, remélem tetszeni fog. 
Valamint szeretném megköszönni a 2 feliratkozót.
Timii. 

Harry megint rosszul lett. A héten már harmadszorra. A váróteremben ültem egy rozoga széken és vártam. A legrosszabb dolog amit csak el tudtam képzelni. Ülni és várni, miközben nem tudod hogy mi lesz azzal akit a legjobban szeretsz. Talán egy jó órája ülhettem ott, mikor egy orvos  jött ki abból a szobából ahova Harryt vitték be. Rögtön oda szaladtam hozzá s kérdéseimmel bombáztam.
-Hogy van? Minden rendben vele? Fel fog épülni?-ilyen s ehhez hasonló kérdésekkel támadtam le szegény orvost. Nem csoda hogy furcsán nézett rám mikor befejeztem.
-Nyugodjon meg Mr. Tomlinson. Mr.Styles jelenleg jól van. Állapotát stabilizáltuk. Adtunk neki fájdalom csillapítót, s most alszik. Nem tudni mikor fog felébredni. Ha szeretne bemehet hozzá, és megvárhatja amíg felkel. Elköszöntem az orvostól, és bementem Harry kórtermébe. Fogtam egy széket s leültem az ágya mellé. Megfogtam kezét. Hideg volt. Megijedtem. De bíztam az orvosokban. Bíztam abban hogy Harry felépül.

Éppen reggelit készítettem, és reménykedtem benne hogy Harry ezúttal hajlandó egy-két falatot enni. Már 1 hete folyamatosan ezt csinálja. Nem eszik, csak csipeget. Kezdem azt hinni hogy rosszul főzök, de mikor rákérdezek mindig azt mondja hogy nem éhes. Nem értem hogy mi baja lehet. Mintha nyomasztaná valami. De az nem lehet. Mi mindig mindent megbeszéltünk egymással. Ahogy általában a rendes párkapcsolatokban szokás. Gondolkozásomból Harry ölelő karja rángatott ki. Megfordultam és egy csókot nyomtam ajakira. Imádtam mikor hátulról ölel át. Olyan megnyugtató érzés. Leült az asztalhoz, ezt követően én is megfogtam a kis serpenyőt amiben a reggelinek szánt tojás rántotta volt és leültem vele szembe az asztalhoz. Szedtem mindkettőnknek, s nekiálltunk enni. Persze Harry megint csak turkálta az ételt mint ahogy azt az elmúlt 1 hétben is tette. 
-Miért nem eszel? Talán rosszul főzök?-szinte minden nap megkérdeztem tőle. Elszomorított a tudat hogy nem eszik a főztömből. Pedig eddig minden két tányérral is evett. Most meg úgy viselkedik mintha meg lenne mérgezve az étel. 
-Szó sincs róla Lou. Csak egyszerűen nincs étvágyam. Ne haragudj rám.-felállt az asztaltól, oda jött, s nyomott egy puszit a homlokomra. Majd felment volna a szobába, de hirtelen össze esett a földön. Ennél rosszabb már nem lehet, gondoltam. Oda szaladtam hozzá, és gyors hívtam a mentőket. Elmondtam a nevemet, címemet, s hogy mi a baj. Megszakítottam a vonalat, majd Harryre figyeltem. Próbáltam megtenni minden szükséges dolgot amit az orvosok erre a helyzetre javasoltak. Sajnos ez már nem az első eset. 
Nagyon megijedtem. Percek múlva kopogtattak az ajtón. Beengedtem a mentősöket, akik rögtön Harrye siettek velem együtt. Felrakták egy hordágyra, s kivitték az ajtón. Felkaptam magamra a cipőmet, kabátomat, kulcsomat a kezembe vettem és mentem a mentősök után. Beszálltam hátulra, leültem Harry mellé. Megfogtam kezét. Féltem. Nagyon féltem. Nem akartam hogy még nagyobb baj legyen. Épp elég volt hogy hetek óta nem evett, ami miatt több mint 10 kg-t fogyott. A mentőkocsi száguldott az utakon, én mégis úgy éreztem, egy örökkévalóság mire beérünk a korházba. Az egészből már csak annyit vettem észre, hogy Harryt bevitték a kórterembe, én pedig a rozoga széken ülök a váróteremben. 

Nem tudom mennyi idő telhetett el. Talán el is szunyókáltam egy kis időre. Mikor felébredtem Harry kevésbé életvidám zöld szemeivel találtam szembe magam. Belém hasított a felismerés hogy hol is vagyunk és hogy mért is vagyunk ott ahol. Nem értettem az egészet. Nem értettem hogy miért pont velünk történik ez. Miért pont Harryvel. Nem szóltunk egy szót sem csak pislogtunk egymásra. Fölé hajoltam és adtam a homlokára egy gyengéd puszit.
-Hogy vagy?-a sírás határán álltam.
-Megvagyok. Minden rendben lesz.-fogta meg kezem, s mélyen a szemembe nézett. Nem bírtam tovább. Ott ahol voltam kitört belőlem a sírás. Már nem tartottam vissza. Nem is akartam. Csak zokogtam, és zokogtam. Nem akartam abbahagyni. Ezzel akartam helyrehozni a dolgot. Abban bíztam hogy így majd minden jobb lesz.
Buta ki álom volt nemde? Hisz csak a mesékben lehet megoldani mindent a sírással. Viszont az a baj hogy ez nem mese, ez a csúf kis valóság. Ahol az emberek nem élnek palotában, sokan nyomorban élnek, és ahol nem lehet megoldani semmit a sírással.
Nem tudtam hogy mit tegyek. Semmit sem tudtam. De egy valamiben biztos voltam. Mindent el akartam követni hogy Harry felépüljön. Így vagy úgy de meg fog gyógyulni.
-Haza megyek, hozok otthonról néhány dolgot.-adtam lágy puszit szájára.
Otthon fej vesztve kapkodtam a lábaimat közös szobába, nem is foglalkozva azzal hogy esetleg koszos lesz a padló. Jelen helyzetben semmi nm tudott érdekelni. A lehető leggyorsabban vissza kellett érnem a korházba. A szobában megfogtam szerelmem sport táskáját és mindent ami a kezembe akadt beledobáltam a táskába. A kocsiba bepakolva, rögtön indultam is vissza a korházba. Harry kórtermébe érve, láttam hogy a fürtöske nincs ott. Sápadt arccal dobtam le a táskát és kirohantam a recepcióhoz. Ott elmondták hogy Harryt bevitték a műtőbe. Viszont azt már nem tudta megmondani a nővér. Megint ott tartottam ahol a part szakad. Vártam.

Sajnálom hogy ilyen rövid lett, a következőt megpróbálom hosszabbra írni. Pontosan nem tudom hogy mikor lesz a következő rész de megpróbálom minél előbb hozni. 
Timii.

Prologus

Tökéletes életem volt. Egészen addig a napig. Addig a napig, amíg az orvos be nem jelentette hogy a szerelmem leukémiás. Vagyis csontvelőrákos. Ami halálos betegség. Csak nagyon ritka esetekben gyógyítható. Szinte soha. Az orvos azt mondta hogy Harrynek kétes esélyei vannak. Meg azt is hogy semmibe se éljem bele magam.

Nagyon féltem. Féltem attól, hogy mi lesz. Féltem attól, hogy hogyan lesz tovább. De amitől a legjobban féltem az az hogy elveszítem azt az embert akit a világon a legjobban szeretek. Hogy elveszítem Harryt.